Az idei évforduló minden korábbitól különbözik. Az utolsó túlélők is elmennek. Tudomásunk szerint Kolozsváron a haláltáboroknak csupán egy túlélője él. Mi több, ebben a városban, amelyben a deportálás előtt (a faji törvények alapján) a lakosság mintegy 17%-a számított zsidónak, most már csak nagyon kevesen vannak olyanok, akiknek a családját közvetlenül érintette a holokauszt.

Természetesen merül fel tehát annak a kérdése, hogy mi, a zsidó felmenőkkel nem rendelkező lakosok hogyan és milyen indítékkal ápoljuk a szörnyűségek emlékezetét? Mit jelent számunkra a hiány?

Hiányzik az, amit elvesztettünk. Siratjuk a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink mellől elvitt zsidó testvéreink elvesztését, akiket idegen testként vetett ki magából a társadalom és zavartalanul pusztított el a hatalom. A társadalmunk visszafordíthatatlanul szegényebb lett ezáltal. Hiányoznak a zsidó öregek, a férfiak és a nők. Hiányoznak a gyerekek, és elvesztésük által hiányzik a jövő ígérete is.

A veszteség érzetét tovább fokozza annak tudata, hogy igazából nem is tudjuk felmérni, hiszen mi, akik itt vagyunk, jobbára nem is tudjuk, melyik házban laktak zsidók, hol voltak az iskoláik, hogyan tanultak és énekeltek, hogyan köszöntek egymásnak szüleinkkel, nagyszüleinkkel, dédszüleinkkel. Így az emlékezet hiánya is fáj, mert az ő múltjuk a mi múltunk is.

                                                                  *
A kiállításon olyan művészek alkotásai láthatóak, akik közül egyesek elvesztek a holokausztban, olyanoké, akik túlélték azt, vagy akik a holokauszt utáni második generációhoz tartoznak, és olyanoké is, akik nem zsidók. A művek s a köréjük kialakított narratíva alapját jelentős mértékben az az alkotói módszer képezi, amely a valóságról levonatot vesz, hogy ezáltal tanúságot tegyen vagy érzékelhetővé tegye a hiányt.

Így, Belu-Simion Făinarunak erre a kiállításra készített házát a belőle eltűnt zsidó élet lenyomataként értelmezhetjük. A mű kiindulópontja egy Szatmár vidéki, máig megőrzött zsidó falusi ház. Csutak Magda évtizedekkel ezelőtt, gyönyörűen faragott sírkővek átsatírozásával törekedett a Galíciából menekülő zsidók leszármazottjainak rejtélyes kultúrájához közeledni egy olyan korban, amelyben vallásról és a holokausztról sem nagyon lehetett beszélni. Rajk László ugyancsak a frottázs technikáját alkalmazta, hogy az auschwitzi barakkok téglafalairól és vakolatáról átmenekítse a bekarcolt neveket, amelyeket a foglyok utolsó dacos gesztusként hagyhattak az utókorra. Kerezsi Nemere és Nagy Csilla egy hatalmas pecséthengert készített egy első világháborús, testvérgyilkosságot ábrázoló dombormű alapján. Ezen mindkét alak kezében tőr látható miközben egymással küzdenek. Dan Beudean a mai valóságot másolta le – a halak szelektálásának technológiai megoldásait bemutató reklámfilmet –, hogy ezáltal felhívja a figyelmet arra, az elme számára milyen könnyen elfogadható az elfogadhatatlan.
Lövith Egon Marc Az első éjszaka című képe annak az 1980-as évek végén született sorozatnak a része, amelyben a művész felidézte a dachaui lágerélményeit.
Frigyes Marcell 1934-ben kiadott, Grünbaum Ernő által illusztrált verseskötete és Leon Alex Bokszolók című, 1942 előtt festett képe félelmetesen szemléltetik azt, hogy milyen egyértelmű képekben vetítették előre egyes festők, grafikusok és költők  azokat a szörnyűségeket, amelyek megtörténhetnek, amennyiben a viszonyok nem változnak. Ezeket a képeket akkoriban őrült képzelgésnek lehetett tekinteni, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyni, azonban néhány év alatt a legszörnyűbb elképzelést is fölülmúlta a történelem. Mindhárman a holokausztban vesztették életüket.
Ezekkel a látomásokkal szemben mellbevágóak azok az emberi gesztusok, amelyeket a házukat elhagyó hollandiai zsidók intéznek a kamera mögötti embernek. Egy szomszéd lefilmezte azt, ahogyan ők a kalapjukat lengetik vagy kezükkel integetnek a deportálás kezdetén.

Vajon mit éreztek ők abban a pillanatban? Milyen jövőt láttak maguk előtt?

                                                                  *
A holokauszt leckéje legyen útmutatónk abban, hogy tisztán lássuk a múltat s eligazodjunk a jelenben. Az emlékezet ne engedje, hogy bámészkodók legyünk. Figyelmeztessen arra, hogy az emberségünk csorbul, ha nemtörődömök maradunk. A soá megtanított bennünket arra, hogy a testvérgyilkosság normalizálása és az ehhez társuló csend tette lehetővé a szörnyűségeket.
És arra is megtanított, hogy a helyzet sohasem olyan bonyolult. A helyzet tulajdonképpen roppant egyszerű: ne ölj! Ne hagyd, hogy a másik háza kiürüljön. A másikat védve, magunkat védelmezzük.